Kedves Mindnyájan!
Az elmúlt évek során rengeteg kérdést tettetek föl (sokszor nem is kérdés, hanem probléma vagy éppen viccelődés formájában) az orthododxiával kapcsolatban. Összegyűjtöttem jónéhányat ezek közül a Gyakran Ismételt Kérdések (GYIK) közül, és egy levél-sorozat formájában megpróbálok mindegyikre válaszolni. Az István által küldött katekézisben a mélyebb orthodox tanítás jelenik meg, az én leveleim inkább a mindennapokban megjelenő helyzetekre, felvetésekre reagálnak. Kérem, hogy bátran írjátok meg kérdéseiteket akár a mostani témával kapcsolatban, akár további kérdéseket, amelyek érdekelnének benneteket.
A mai, első levelemben a leggyakrabban hallott kérdést teszem föl: “Miért olyan hosszúak az orthodox Istentiszteletek?” A mellékletben olvashatjátok az én válaszomat. A válasz végén felsorolom azoknak a könyveknek a címét, amelyek segítségemre voltak abban, hogy autentikus, az orthodoxia szellemiségének megfelelő választ adjak nektek. Ezekből a könyvekből további ismereteket szerezhettek ezzel a témával kapcsolatban.
Szeretettel üdvözöllek benneteket:
Vajna-Éliás Márti
*
Miért olyan hosszúak az orthodox Istentiszteletek?
Hát, igen. Ez a kérdés fogalmazódik meg legelőször azokban, akik akárcsak egyszer is jelen voltak az orthodox Egyház valamelyik Istentiszteletén. De lássuk be, hogy valójában ez a kérdés a mai ember kérdése. Hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt, amikor 5-6 óra alatt lehetett vonattal Budapestről mondjuk Debrecenbe érkezni, amikor hírekről naponta egyszer az újságból vagy időnként a rádióból lehetett értesülni, amikor az emberek többségének nem volt autója, hanem az akkori tömegközlekedési eszközöket használta, és még mindig sokat járt gyalog, amikor meg kellett várni a nyarat, hogy epret, dinnyét, paradicsomot ehessünk – akkoriban, és az azt megelőző korokban ez a kérdés még nem létezett. Mert a kinti világ tempójához képest nem is volt olyan sok másfél – két órát a Templomban tölteni. A katolikus Mise is jóval hosszabb volt a mainál, tehát nem volt ennyire nagy a különbség, és egyáltalán nem volt különleges vagy nem tűnt túlzásnak az orthodox Istentiszteletek hossza. A világ viszont felgyorsult, a többi Egyház alkalmazkodott ehhez, és ezért fölmerül a kérdés, hogy az orthodox Egyház ezt miért nem akarja észrevenni? Miért nem alkalmazkodik hozzánk, amikor a mi életünk sokkal gyorsabb, amikor igenis extrém dolog ilyen hosszú időket rendszeresen a Templomban tölteni. Már majdhogynem időpocsékolás…
Én is ugyanezt gondoltam, és ugyanezeket a kérdéseket tettem föl, amikor protestáns érdeklődő fiatalként elkezdtem orthodox Templomba járni, és azt éreztem, hogy lehet, hogy soha nem lesz már vége a vasárnapi Szent Liturgiának vagy az esthajnali Istentiszteletnek, amin éppen jelen voltam. Nem tudtam olyan hamar érkezni, és olyan sokáig maradni, hogy a szolgálat már/még ne tartott volna. De valami mégis megfogott, ami miatt maradtam, és lassan elkezdtem megérteni, hogy miről is van szó. Ezt most megpróbálom leírni nektek.
Hadd kezdjem egy régi történettel. Valamikor a X. században Vlagyimir nagyfejedelem eljutott arra a felismerésre, hogy ha egységes nemzetté akarja kovácsolni az orosz népet, a kijevi Ruszt, akkor egy egységes vallást kell meghonosítania orosz földön az ezerféle pogány vallás helyett. Híre is ment ennek a törekvésének, és mivel már akkor is jelentős, növekvő birodalom volt az övé, különféle uralkodók küldtek hozzá követeket, hogy rábeszéljék a fejedelmet a saját vallásukra. Megérkeztek a német, a bolgár és a görög követek. De Vlagyimir nem tudott választani, ezért elküldte saját embereit, hogy látogassák végig ezeket a birodalmakat, vegyenek részt Istentiszteleteiken, és hazajőve számoljanak be mindarról, amit tapasztaltak. Szent Nesztor krónikája szerint így beszéltek a nagyfejedelem hazaérkező követei:
„Jártunk a bolgároknál, megnéztük hogyan imádkoznak a templomukban, a mecsetben: öv nélkül állnak ott, meghajolván leülnek, és mint az esztelenek ide-oda tekintgetnek, és nincs ott vidámság, csak szomorúság és gyász. Nem jó az ő törvényük. És jártunk a németeknél, templomaikban különböző Istentiszteleteket néztünk meg, de szépséget semmilyet sem láttunk. És megérkeztünk a Görögföldre. És bevezettek bennünket oda, ahol az Istenüknek szolgálnak. [Az Hagia Sofia Templomba vitték a követeket Konstantinápolyban.] És nem tudtuk, hogy az égben vagy a földön vagyunk-e, mert nincs a földön olyan látvány és olyan szépség, és nem is tudjuk, hogyan meséljük el, csak azt tudjuk, hogy ott az Isten jelen van az emberek között, és az ő Istentiszteletük jobb az összes többinél. Képtelenek vagyunk feledni ezt a szépséget, hiszen ha valaki megízleli az édes ízt, többé nem fogadja el a keserűt, így mi sem maradhatunk tovább a pogányságban.”
Hát ezért vette fel Vlagyimir birodalma a görögök vallását, vagyis a bizánci kereszténységet. Így lett az orosz nép orthodox, oroszul pravoszláv.
És ezt a szavakkal el nem mondható mennyei szépséget tapasztaltam meg én is földbe gyökerezett lábakkal ezer évvel később az orthodox Templomban, miután éveken át én is jó néhány másik Egyházba, és sok-sok más Istentiszteletre ellátogattam. Kereső lélek voltam, de azokon a „hosszú” orthodox Istentiszteleteken éreztem, hogy a keresésemnek vége. Mert MEGTALÁLTAM. Akkor még nem tudtam volna értelmesen megfogalmazni, hogy mit is, mert ezután kezdődött a megismerés és a tanulás időszaka, ami még ma is tart. Így lassan világos lett a számomra az, amit a követek úgy fogalmaztak, hogy „ott az Isten jelen van az emberek között”. Az orthodox Szent Liturgiában (Misében) ugyanis a világot teremtő Isten Fia megtestesülésének és egész földi életének drámája lezajlik, megtörténik. Attól kezdve, hogy az Ő megtestesüléséért könyörgött a bűneibe süllyedt emberiség: azok, akik a pogányság sötét éjszakájában éltek. Sejtették és tudták, hogy a Teremtő, aki teremtményeiben rejtőzött, meg fog jelenni az embereknek. Megsejtették az ő tiszta Szűztől való bűntelen megtestesülését, de náluk sokkal érzékelhetőbb világossággal látták mindezt előre Isten választott népének prófétái. A könyörgés meghallgatásra talált, megjelent a világban Ő, aki a világot teremtette. Megjelenése egyedül csak Istenhez illő módon történt: ismeretlen gyerekként érkezett, és elrejtetten élte le majdnem teljes földi életét. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ki is Ő, ez végleg ketté osztotta az emberiséget: voltak, akik csatlakoztak hozzá, a többiek pedig üldözték és megölték őt. A sötétség nem fogadta be a világosságot. Halála az utána sóvárgó Föld történetének legmélyebb mélypontja. A természet rendjét áthágó, az emberi képzeletet felmérhetetlenül felülmúló Feltámadása azonban csak a mennyei világnak, és az őhozzá csatlakozott választottaknak lett nyilvánvaló. Akkor az apostoloknak és minden tanítványának, ma pedig nekünk: az Isteni, Szent Liturgián részt vevő keresztényeknek. Az orthodox Liturgia tehát nem más, mint Krisztus egész kozmikus történetének állandó megismétlődése a mennyben és a földön. Isten mennyben és a földön lévő Egyházának közös cselekedete.
És itt van még egy fontos dolog. Az, hogy ez cselekedet. Vagyis aktivitás, tevékeny részvétele a léleknek, és – a keresztvetés, meghajlás, gyertyagyújtás, esetleg éneklés vagy papi szolgálat által – a testnek is. Vagyis eleinte azért tűntek számomra is olyan hosszúnak az Istentiszteletek, mert csak jelen voltam. Mint egy néző a színházban. És ugye jó színházba menni, de azért nem hetente többször több órára. Amikortól viszont elkezdtem a Liturgiát, majd a többi Istentiszteletet is érteni, és egyre jobban imádkozva követni, az idő mintha lerövidült volna. Pedig nem. Valójában a szolgálatok hossza ugyanakkora volt. Más történik ilyenkor. A lélek kapcsolatba kerül a mennyei világgal, a Teremtővel, a Megváltóval, az éltető Lélekkel, a Szentekkel, az Angyalokkal, azzal a világgal, ahol nincs idő. De paradox módon viszont ehhez a kapcsolathoz a földi dimenzióban időre van szükség. Mint a kémiában a reakcióidő: a szükséges idő nélkül nem jön létre a várt oldat az anyagok között sem.
És ebben a létrejövő földi-mennyei kapcsolatban ott az orthodox Istentiszteleten elkezdődik a lélek gyógyulása. Mert az orthodoxia, az orthodox életforma a maga egészében terápia, terápiás módszer is…
És most, mindezek után én szeretném megkérdezni Tőletek azt, ahová én is eljutottam:
Hogyan is történhetne meg mindez röviden?
Igaz, hogy az orthodox Egyház nem akarja a világot beengedni, nem engedi, hogy a világ, amely minden korban másmilyen, megváltoztassa. Viszont képes a világ számára megnyitni az időtlen mennyországot.
Mindehhez képest hogyan lehetne szempontunk az, hogy a világ pillanatnyilag felgyorsult?
Felhasznált irodalom:
Szent Nesztor: Régmúlt idők elbeszélése /A kijevi Rusz első krónikája/ (Ford.: Ferincz István, Balassi kiadó Budapest 2015)
Gogol: Az Isteni Liturgiáról (Ford.: Korzenszky Richárd OSB, Bencés Kiadó Pannonhalma 1993)
Thomas Hopko: Az orthodox Istentisztelet (Ford.: Imrényi Tibor és Polgár Györgyi, New York 1996)
Hierotheos Vlachos archimandrita: A lélek betegsége, a lélek gondozása az orthodox hagyományban (Ford.: Verdes Sándor, zöld-S Studio Budapest 2002)